Főoldal » Hírek » Villámlik-e ma is Isten igéje?

Villámlik-e ma is Isten igéje?

2019. 10. 31.
Megosztás:

1517 és következményei egész Európában nagy változásokat idézett elő. Erdély és Magyarország különösen fogékony volt az új nézetekre, a tiszta igehirdetésre. A reformáció ünnepén dr. Buzogány Dezső egyháztörténésszel beszélgettünk a reformátori tanok erdélyi térhódításáról, fogadtatásáról, az évszázadok során jelentkező megújulási törekvésekről, illetve a tanulságokról, amelyeket a történelem tükrében levonhat a mai egyház.

Villámlik-e ma is Isten igéje?

Hogyan érkezett a reformáció Erdélybe?

Erdélyben a reformáció különböző utakon terjedt. Az egyháztörténeti hagyomány azt tartja, hogy 1518-ban Luther tanai már itt vannak Magyarországon. De ezzel a feltételezéssel óvatosan kell bánnunk, hiszen annak idején a hír nem interneten, telefonon közlekedett, hanem lóháton, így időbe telt, amíg Luther tanításai átjöhettek több ezer kilométeren, és Magyarországon meghonosodhattak. A történészek szerint a lutheri tanítások első megjelenési helyszíne a budai királyi udvar volt, ahol Mária királyné nagy érdeklődést tanúsított irántuk. Nyilván a királyi udvarból nem lehetett olyan kisugárzása ezeknek a tanításoknak, hogy az egész országot lefedje, valami többre, nagyobbra volt szükség, hogy hathatósan és eredményesen elterjedjenek Erdélyben és Magyarországon.

Egy másik csatorna is létezett, amelyen át a reformátori tanítások eljutottak hozzánk: a kereskedők közvetítői szerepével. Látták, hogy Németországban milyen híressé vált Luther egyik-másik traktátusa, teológiai fejtegetése, és ők is jó pénzt reméltek ezekből itthon. Néhányat megvásároltak, elhozták Erdélybe, Magyarországra, és ezeken keresztül is megismerkedhettek az emberek Luther tanításaival. De ez sem volt az a csatorna, amelynek révén Erdélyben és Magyaroroszágon teljes mértékben kibontakozhatott az a folyamat, amelyet mi reformációnak nevezünk, hiszen csak kereskedői szempontok szerint összeválogatott traktátusok voltak ezek, nem igazán volt esélye a reformációnak ezeken keresztül mélyebben belegyökerezni az itteni társadalomba.

A reformátori tanítás terjedésének leghatékonyabb módja az itteniek külföldi egyetemlátogatása volt. A tanulni vágyó diákok elvándoroltak, és anyagi lehetőségeiktől függően valamelyik nyugati egyetemen töltöttek fél évet vagy egy évet. Amikor Luthernek és a kialakult oktatási rendszernek köszönhetően Wittenberg kiemelkedett a nyugati egyetemek közül, mindenkinek a figyelme a városra irányult, a diákok külön célpontnak vették a települést, Európából mindenhonnan százával özönlöttek a helyi egyetemre, többek között Magyarországról és Erdélyből is. Ott a diákok személyesen megismerkedtek a reformátorokkal, eltöltöttek egy fél évet, évet, látogatták az órákat, tanárokat, közvetlen kapcsolatba kerültek velük, és ez a közvetlen pedagógiai közösség egészen másképp jutott el a diákok szívéig, értelméig, így a nevelés és oktatás párosítása meghozta később a gyümölcsét. Itt már nem esetlegességről, hanem céltudatosságról beszélünk. Nem egy különböző szempontok szerint összeválogatott tananyagról, hanem egy egészen jól kiépített és kialakított egyetemi tanrendről, amelynek szelleme, tartalma a reformátor tanítása volt, az az újszerű Szentírás-szemlélet, amelyet ők hirdettek.

Ez a ténykedés, tevékenység rendkívül hatékony volt, miután a diákok hazajöttek Erdélybe. Sokak egybehangzó véleménye az, hogy Erdélyben a társadalom 80-90 százaléka nagyon rövid idő alatt protestánssá vált. A nagy preceptor Melanchthon Fülöp volt, az egész egyetem, közösség szellemi atyjának nevezhetjük. Én az erdélyi református egyház ősatyjának is hívom, hiszen jelentős szerepe volt a református egyház itteni kialakulásában. Sok minden függött tőle és a tanításától. Haláláig, 1560-ig félezernél is több erdélyi és magyarországi diák tanult ott. A társadalom akkor nem volt olyan népes, mint manapság, így ez a szám érzékelteti, hogy komoly tömegről van szó, a reformátori közösségnek jelentős értelmiségi rétege alakult ki, itthon pedig csatlakoztak az elitek is. Miután a diákok hazatértek, nekik köszönhető az az erőteljes evangéliumi robbanás, amely szolgálatuk, munkásságuk folytán Erdélyben és Magyarországon szinte évtizedek alatt birtokba vette a társadalmat.

Gondoljunk csak Kolozsvárra, hiszen Heltai Gáspár többé-kevésbé irodalmi műfajt teremtve írta le, hogyan történt itt a reformáció a társadalom legalsóbb szintjén. Nagy lázban tartotta a közösséget. Ő írja le, hogy bizony még a kocsmákban is a reformátori tanításról érveltek, vitatkoztak, beszélgettek az emberek.

 

Mi a titka annak, hogy Erdélyben ennyire fogékonyak voltak a változásra?

Az alapvető oka, amit mindig is tanultunk a Szentírásból, hogy Isten igéje élő és ható, és mihelyt elkezd hatni, szólni, terjedni, elvégzi a maga munkáját. Azt szoktuk mondani, hogy az ige és a Szentlélek, ha elindul, akkor munka végezte nélkül nem tér vissza. Én ide vezetem vissza ennek az egész reformfolyamatnak a hatékonyságát.

Nyilván sok körülmény segítette a reformátorokat ahhoz, hogy ezt az igét hatékonyan tudják közvetíteni és üzenni. Mindenekelőtt az, hogy igyekeztek megnyerni a nemesség támogatását. Annak idején az volt a gyakorlat, hogy amennyiben a főúr nagyon akarta, akkor a birtokán lévő jobbágyokat szinte erőszakkal is rákényszeríthette valamely vallás felvállalására. Ez a cuius regio, eius religio – akié a birtok, azé a vallás. A protestantizmusban ez nem vált gyakorlattá, mivel a reformáció nálunk a legnagyobb változást nem az egyház addigi szerkezetében hozta, hanem a gyülekezetek jogállásában. A gyülekezetek önálló jogi személyek lettek, erre nekik az Országgyűlés lehetőséget, sőt engedélyt adott, így szabadon választhatták meg és bocsáthatták el a lelkészt. Következésképp a főurak nem tudtak beleszólni a protestánssá lett hívek vallási hovatartozásába.

A főurak megnyerése azt jelentette, hogy a reformátoroknak biztonságos missziós terület adatott egy birtokon, településen. Ez jelentős támogatása volt a reformációnak, de nem feledkezhetünk meg reformátoraink céltudatosságáról, ügy és ige iránti szeretetéről, hiszen ők meggyőződéssel vallották Isten igéjének a fontosságát egy olyan társadalomban, amely többé-kevésbé elfordult tőle, és más körülmények között próbálta a vallásos életet megélni.

Villámlik-e ma is Isten igéje?

A mai korban, mai eszközökkel is ugyanennyire terjedne egy megújulási mozgalom?

Amikor mi egyre-másra újítani, reformálni akarunk, akkor többnyire a most meglévő egyházi szerkezetet tesszük-vesszük, holott tanulhatnánk a reformátoroktól. Azt, hogy nem az egyházi szerkezetet, társadalmat kell nekünk kívülről ráhatva átalakítanunk, megváltoztatnunk, hanem valahol a belső tartalmát. Ha az egyház visszatér az igehirdetésre és családlátogatásra, akkor beszélhetünk valamiféle eleven belső egyházi életről. Nagy ajándéka Istennek a külső szerkezet, amelyen keresztül működhet az intézmény, amit egyháznak nevezünk. De ez csak a keret. Ha nincs, aki ezt belülről működtesse, nincs az „ige” és az „Ige” is, és nincs ott a Lélek, valamint az Istentől kapott erő és ajándék, ami létfontosságú a szervezet működtetéséhez, akkor kevés esélyünk van, hogy az az újítás, átalakítás, amit emberi értelemmel eltervezünk, hatékony legyen, vagy az legyen, amit Isten tőlünk vár. Istent nem úgy kell tisztelni, ahogy mi elképzeljük, hanem úgy, ahogy ő azt elmondta és megtanította.

A reformáció nem valamiféle külső társadalmi jelenség volt. Nem hitújítás volt, nem egyházi köntösben jelentkező osztályharc volt, nem a reneszánsz humanista tudományosság felpezsdülése. A reformáció egyszerűen igehirdetés volt. Heltai Gáspár visszatekint erre az időszakra, és azt írja, hogy Erdélyben itt is, ott is villámlani kezdett Isten igéje, vagyis hirdették azok, akik az igével közvetlenebb kapcsolatba kerületek. Ha most el tudjuk mondani, hogy Erdélyben villámlik az Isten igéje, akkor van reformációnk. És ez az igazi reformáció.

 

Hogyan alakult az oktatás a reformáció hatására Erdélyben?

Nem véletlen az, hogy Reményik Sándor templomról és iskoláról beszél, amikor az egyházat említi, hiszen a kettő a reformációban szervesen összekapcsolódik. A reformátorok szemináriumoknak, vagyis „veteményeskerteknek” is hívták az iskolákat. Ez azt jelenti, hogy a kis törékeny palántákat addig ápoljuk a biztonságos környezetben, amíg elég erősek nem lesznek, hogy ki lehet őket ültetni az egyház felnőtt tagjaiként. A reformátorok kezdettől fogva nagyra becsülték az oktatást, és az utánpótlás nevelésének fontos intézményévé tették. Mert a reformátorok hiába térítették volna meg a java korabeli lakosságot abban az időben: ha az kihull, akkor mi pótolta volna a taglétszámot? Éppen ezért nagy szükség volt az iskolákra, és nagyon hamar meg is szervezték.

Amikor az ötvenes évek második felében Erélyben szekularizálják a szerzetesi kolostorokat, akkor ezek közül a kolozsvárit és marosvásárhelyit az iskolák hasznára fordítják. Erdély-szerte még a kisebb településeken is elindul az oktatás, megkezdődik a népoktatás. Korábban is foglalkoztak a gyerekekkel, csak nem volt ez rendszerű, szakszerű és programszerű oktatás. A középkorban nagyobb mezővárosokban működtek plebániai iskolák, de ez messze állt attól az iskolarendszertől, amit a reformáció kiépített. Gyakorlatilag ide vezetjük vissza a népoktatásunkat. Kezdetben, a 16. században szinte valamennyi református közösségnek iskolája volt. A szakemberek szerint a század végére legalább háromszáz iskolája lett a református egyháznak. Ez már nem helyi, hanem programszerűen működő oktatási intézmény. Később felzárkóznak a magasabb fokú iskolák: valamennyi nagyobb település, Székelyudvarhely, Zilah, Kolozsvár, Gyulafehérvár mind középfokú oktatási intézményekkel rendelkezett. Említsük csak a Bethlen Gáborét 1622-ben – az is egyenes folyománya a reformációnak és reformációs oktatási rendnek.

Tehát az ige és az oktatás összefügg, a szószék és a katedra egymásra talált, közösen végezték a reformátori szolgálatot, vagyis az igehirdetést. Célközösségtől függő stílusban, de mindenhol az ige állt a központban. A gyerekekre az írni-olvasni tanulás mellett elsősorban az egyházi tanításokat bízták, felértékelődött a kátéknak a szerepe.

 

És hogyan alakult a diakóniai szolgálat?

A reformáció idején a diakóniának nálunk eléggé kezdetleges formája volt. Kálvin a következő egyházi szolgálatokat tartotta fontosnak: lelkész, tanító, presbiter és diakónus. A Genfben kialakult polgári társadalmi közösségben jelentős szerepe volt a diakónusnak, és meg is szervezték a tevékenységet. Arra nézve nincs adatunk, hogy nálunk diakóniai szolgálat működött volna hivatalosan. Annak idején nem volt vasárnapi perselyezés, csak a nagy ünnepeken, és az összegyűlt pénzt a szegények megsegítésére fordították.

1646 júniusában zsinatot hívtak össze Erdélyben, amelyen Geleji püspök elnökölt, és azon sürgették, hogy be kell vezetni a Kálvin által ajánlott negyedik egyházi szolgálatot, a diakónusokat. Ennek ismeretlenek a következményei. A diakónusi rendszernek nem sikerült úgy kiépülnie, mint az oktatási és igehirdetési rendszerünknek. A diakónia létezett, méreteit és arányait tekintve azonban nincsenek adataink. A 16-17. századi adataink közül nagyon sok elpusztult a sorozatos égetések, pusztítások, rombolások miatt.

Villámlik-e ma is Isten igéje?

Volt-e folytatása a reformációban elindult egyházi megújulásnak?

Ez elvezet bennünket ahhoz, hogy a semper reformanda a református egyházakban alapvető elv. Minduntalan meg kell újulni. Ez belső lelki megújulásra tekint, viszont voltak külső megnyilvánulásai is a történelem során. Például száz évvel a reformáció egyetemesebb elterjedése után református diákjaink, lelkészeink Angliából áthozták a puritanizmus mozgalmát. Ott elindult egyfajta olyan megújulási próbálkozás, amely egyrészt az egyház külső szerkezetét, másrészt a belső lelki megújulást célozta meg. Angliában érthető volt a külső újítás, hiszen a középkori egyház szerkezete megmaradt, és a tanítás kicserélődött reformátorira. Itthon ez nem volt aktuális. Az az egyházi szerkezet, amelyet a 17. században lelkészeink találtak, a reformáció egyenes folytatása, nem volt a középkori egyháznak semmiféle maradványa ebben a szerkezetben, ezért nem volt időszerű megújítani sem. Innen származik Tolnai Dali Jánosnak vagy Szilvásújfalvi Anderkó Imrének a tragédiája is. Ők mindenképpen meg akarták újítani a „megkövesedett” egyházi szerkezetet, viszont itt nem ugyanaz volt, mint Angliában. Megpróbálták az angol modellt itthon mechanikusan megvalósítani, de nem volt indokolt.

A belső megújulás viszont annál indokoltabb volt, és ez meg is történt. Itt megemlíthetjük Szenci Molnár Albertet, Medgyesi Pált és a többi puritánt. Sőt egy olyan érdekes esettel állunk szemben, hogy sok protestáns ortodox, tehát vaskalaposnak elkönyvelt lelkész és püspök életében is termékenyítőleg hatott a puritanizmus. Például 1683-ban jelent meg a Szent soltárok resolutiója Tófeus Dobos Mihály püspökünk tollából. Ha elolvassuk ezt a munkát, láthatjuk, hogy a protestáns ortodoxiának az eléggé merev, megkövesedett burka alatt megjelennek az elevenebb puritán tanítások. Tehát nem zárkózott el az erdélyi társadalom ettől a tanítástól. Sőt Geleji Katona Istvánt a valaha élt legortodoxosabb erdélyi püspökként tartják számon, és az ő számlájára írják a puritanizmus kegyetlen üldözését, holott ő volt az, aki az 1646-os szatmárnémeti zsinat előtt előállt a kéréssel, hogy meg kell szervezni a presbitériumokat az erdélyi református egyházban, és vele együtt persze a diakóniai szolgálatot is. Tehát termékenyítőleg hatott a puritanizmus az úgymond nagy ortodoxosnak kategorizált embereknek az életében is.

A felvilágosodás, társadalomtudományok századában, a 18. században is előállt egyfajta megújulási kényszer, a pietizmus, mintegy ellenreakcióként a racionalizmusra meg túlzott liberalizmusra. Tovább tekintve eljutunk a 19. század végéig, amikor egy igen súlyos és romboló liberális korszak után, amit a francia forradalom szabadított ránk, a kiszáradt lelkek igényelték, hogy valamiféle friss, tartalmas lelki táplálékot kapjanak, így elindul a megújulási mozgalom és elkezdődik az egyletek korszaka: férfi-, nő-, ifjúsági és leányegylet. Majd jön Trianon, és ebben a traumában az emberek igényelték a belső lelki megerősödést, vigasztalást. Akkor találnak rá az újreformátori teológiára, amely újra csak az igét hozza közel. Tehát egy hosszú liberális, kiszikkadt időszak után a trianoni trauma előidézi ezt a fajta odafordulást a reformátori tanokhoz. Úgy is hívjuk ezt a két világháború között kibontakozott teológiai irányzatot, hogy az újreformátori teológia, pontosabb kifejezéssel az ige teológiája.

Ha megnézzük a 16. századi reformátorainkat és a 20. század eleji teológusainkat, nagy a hasonlóság közöttük éppen azért, mert mindketten az ige teológiáját tartották fontosnak újra és újra elmondani, hirdetni. Következésképp a világháború előtt alakult egyletek kerete Trianon után lényegesen feltöltődött ezzel az igével. Addig csak egyletek voltak, összejöveteleket, bálokat szerveztek, viszont Trianon után, az egyház missziós munkájának elkezdődésével – külön missziói ügyosztály jött létre a református püspökségen Imre Lajos vezetésével – egész Erdélyben elindul egyfajta hihetetlen pezsgés. Semmi mást nem tettek, mint ifjúsági köröket, nőegyletet, férfiegyletet szerveztek, és igét hirdettek. Volt mellette egyéb tevékenység is, de a központ az ige volt, és eköré gyűlt össze a közösség, a programok is köré rendeződtek. Néhány év alatt annyira megerősödött Erdélyben ez a fajta helyi gyülekezeti élet a mozgalmakon keresztül, hogy később, a kommunizmus idején egyházunknak az a közössége, amely nem kötelezte el magát a hitetlen ideológiának, ebből a tartalékból élt. A presbiterek, akik az én lelkészi szolgálatom idején is hűségesen az egyház mellett álltak, onnan kapták a tartalékot.

Tehát megújulás van, és mindig kell, a semper reformanda jegyében akár ma is. Az említett mozgalmak újjáéledését ma is látom, és örömmel veszem tudomásul. Például az ifjúsági élet összehasonlíthatatlan azzal a régi korszakkal, amelyben mi nőttünk fel. A folyamat nem fejeződött be: a fiataloknak kell mindezekre odafigyelniük.

 

Milyen korszakát éli ma a reformáció?

Még mindig a legnagyobb biztonságot abban látom, ha az egyház az ige mellé áll, körülötte pedig jöhetnek-mehetnek az áramlatok, irányzatok. Ha a több száz éves tapasztalat azt mutatja, hogy a reformációban a református egyház létjogot kapott, 500 éven át élt, működött, virult, életerős közösségként maradt fenn, szinte a jogát fenntartva végezheti a szolgálatát. Ennek a belső megtartatása nem az emberek szellemi képessége, nem az intézmények ereje volt, hanem Isten igéje. Ha megmaradunk ebben ezután is, ha felismerjük, hogy ebben van a megtartatás, akkor lesz jövőnk is lesz.

A kommunizmus meg akarta szüntetni az egyházat, le akarta építeni a teológiát, elsorvasztani a lelkészképzést, mert úgy gondolta, hogy ezek idejét múlta dolgok. De hol van ma a kommunizmus, és hol van az egyház? Nem véletlen a jól ismert mondás, hogy az egyház olyan üllő, amely sok kalapácsot elkoptatott már. Az egyház tartását tehát az adja meg, ha továbbra is az ige lesz a lényeg.

 

Berekméri Gabriella

Fotó: Kiss Gábor