Főoldal » Hírek » Az életmentő presbiter

Az életmentő presbiter

2018. 09. 19.
Megosztás:

Rohammentős, tűzoltó, oktató, ápoló, fogtechnikus, önkéntes, presbiter, háromgyerekes apa, férj – szinte lehetetlennek tűnik, hogy egy ember ennyi mindent elbírjon. De a 46 éves Deák András, bevallása szerint, nem tud nemet mondani. A romániai sürgősségi életmentő szolgálat kolozsvári munkatársa terepen, a balesetek helyszínén, de közvetetten, tanítás által is életeket ment, az örökös mozgás, tevékenykedés mellett pedig mindig jut idő Istenre is.

Az életmentő presbiter

Előadás közben a Válts irányt! IKE-fesztiválon (Fotó: Orbán Orsi)


A százkezű mentős

Táborokban, kulturális és sportrendezvényeken, iskolákban, munkahelyeken egyaránt találkozhatnak a kolozsváriak Deák Andrással, aki küldetésének tekinti, hogy a terepen végzett rohammentős szolgálata mellett a tudás, főleg az elsősegélynyújtás alapjainak továbbadásával, terjesztésével mentsen életeket. Gyerekkora óta vágyott rá, hogy segíthessen embertársain, a katonaságban is vállalta a szanitéc feladatát. Végül fogtechnikus lett, tizenhárom évet dolgozott a szakmában, amelyet ma is szépnek és értékesnek tart, de nem volt meg az elégtétele, nem érezte azt, hogy valóban segít az embereken. Sokak számára meglepő volt, hogy lemondott fogtechnikusi állásáról, és 2006-ban tűzoltónak jelentkezett. „Ha a szakmámban ennyire nem éreztem otthon magam, azt jelenti, hogy nem azt végeztem, amit Isten nekem rendelt. Úgy érzem, sokkal jobban tudom kamatoztatni a segítőkészségem a mentős szolgálatban, mint a fogtechnikában” – fejti ki András, aki azóta is jó döntésnek tartja a váltást. Elvégezte az ápolói egyetemet, valamint a mesterképzést sürgősségi betegellátásból, civil oktatói oklevelet is szerzett, és önkéntesként is kamatoztatta tudását a Máltai Szeretetszolgálatnál, illetve a Johannita Segítő Szolgálat munkatársaként.

A szakmának azonban hátulütői is vannak: „Mivel folyton baleseteket látunk, azt hisszük, hogy csak balesetek történnek. Kialakul bennünk egy detektív szem, amely előre látja a szerencsétlenségeket, észreveszi a veszélyes helyzeteket az utcán.” Amikor olyan balesetet lát, amelyet csekély figyelmetlenség okozott, elkerülhető lett volna, sokszor otthon is újra és újra óvatosságra inti a családot. „Néha talán úgy tűnhet, hogy túl sokat festem az ördögöt a falra” – vallja be, majd saját esettel is indokolja túlzott borúlátását és elővigyázatosságát: kisebbik lánya ötéves korában leesett egy korlát nélküli lépcsőről, és súlyosan megsérült, de, Istennek hála, mára kilábalt a sérüléseiből.

A tudás életet menthet

András nagyrészt tűzoltók, rendőrök, hegyimentők, csendőrök, és sokszor civilek oktatásával tölti idejét, de mentősként, terepen is dolgozik, emellett szakmai kiszállásokon kurzusokat, előadásokat tart. „Jó érzés, hogy nemcsak a mentős szolgálat közben, hanem a tanítással is életeket menthetek” – jelenti ki, majd rámutat, hogy a mentő soha nem tud kiérni az áldozathoz hamarabb, mint az az ember, aki hívta, a baleset helyszínén levők pedig magabiztosabban segítenek a szenvedőknek, ha nemcsak hallomásból ismerik az elsősegélynyújtás mozzanatait, hanem egy oktató magyarázza el nekik a részleteket. Úgy véli, életmentés szempontjából nagyon értékesek az ilyen emberek. Sokszor annyi is elég, hogy nem engedik az áldozatot mozgatni.

Az életmentő presbiter

Gyorstalpaló a 8. Angyaltábor résztvevőinek (Fotó: Angyalvár Egyesület)


„Az áldott tudás szórását, a tanítási lehetőséget mindig kihasználom, akárhol is lennénk. Ha van, aki ezt meghallgassa, és megérti, hogy miért fontos, akkor nagyon osztom a tanácsokat, hiszen a mentősöknek rendkívüli segítséget nyújthat, ha a lakosság minél nagyobb része ismeri az elsősegélynyújtás manővereit. Nyugaton iskolákban, munkahelyeken, akár magánvállalatoknál is folyamatosan tartják a képzéseket” – fejti ki András, aki szerint minden balesetre a legjobb megoldás a megelőzés lenne. „Úgy kellene az iskolákban tanítani ezeket a dolgokat, hogy a fiatalok felelősségteljes felnőttekké váljanak. Nagy bizalmunk van a modern biztonsági felszerelések iránt, például az autókban, de ne feledjük, hogy a legfontosabb alkatrész így is a sofőr marad” – mutat rá a szakember.

Keresztyén szemlélet a mentős szolgálatban

Deák András olyan emberként tekint magára, mint aki nem ismer lehetetlent, hiszen „Istennel minden lehetséges”. Viszont az, hogy nem tud nemet mondani, és egyben maximalista, a családtól való gyakori távollétet is jelenti, de igyekszik megtartani az egyensúlyt. Lelkészi és tanári család leszármazottja, de orvos is akadt a felmenők közt, így nem esett messze az alma a fájától. „Úgy érzem, azt teszem, amit Isten rám szabott, és amikor egy belső hang küld valahova, nem mondok nemet. Isten erre teremtett, hogy szórjam a magot, tanítsak, mentsek” – fejti ki a lelkes szakember, családapa, aki úgy tartja, a presbiterség arról szól, hogy ha Isten adott érző szívet és időt, akkor tenni kell a közösségért.

„Amióta az eszemet tudom, úgy érzem, hogy hívő vagyok, imádkozom, és keresztyén szemmel látom a dolgokat. Ez sokat segít a munkámban is. Olyan kollégák is vannak, akik nem mély hívők, de vannak olyan helyzetek, hogy csak felsóhajtanak, felnéznek az égre, és elfogadják, hogy vannak csodák” – idézi fel mosolyogva András. „Olyan egyszerű lenne elhinni, hogy van egy megváltó Atyánk, aki nélkül nem működhetne így a világ. Látunk olyan baleseteket, hogy nem gondolnánk, hogy a sérült meghal, mégis így történik, de előfordul olyan is, hogy kevés esélyt adunk rá, mégis túléli. A számunkra láthatatlan Isten létezésének ez a legegyszerűbb példája” – fejti ki.

Az életmentő presbiter

A balesetek helyszínén, a pillanat hevében teszi a dolgát, viszont a szenvedő emberek látványa, a halállal való tusakodás megviseli olykor, főleg a hozzátartozók szomorúsága, reménytelensége láttán csügged el maga is. De a nehéz esetekben Isten megadja az erőt a folytatásra. „Azért kell legalább ketten részt vennünk a mentésben, mert a halállal harcolunk. Egyedül nem tudnék szembeszállni vele, de egy vagy két kollégával már kiegyensúlyozottabb a mezőny, főleg, ha Istenünket Mindenhatónak tekintjük” – magyarázza András. Közben rámutat, ez az a szakma, amelyben indokolt, hogy minél kevesebb munkát kívánjanak, még ha hosszasnak is tűnik néha a várakozás. „Azt szoktam ajánlani a fiataloknak, hogy a műszak kezdetén azt kérjék az Úrtól, ha történik valami baleset a körzetemben, ha jónak látja, adja, hogy rám bízzák az esetet.”

A cikk szerkesztett változata a Reformátusok Lapjában jelent meg.

 

Berekméri Gabriella