Főoldal » Hírek » A közösség múltját és jelenét őrző kő

A közösség múltját és jelenét őrző kő

2018. 10. 27.
Megosztás:

Az 1914–1918 közötti eseményeket ismerjük; tan- és szakkönyvek, történészek sora rögzítette. Mindössze néhány generáció választ el ezektől a történésektől, mégis annyira távolinak tűnnek. A személyes érintettség az egyén és a közösség számára egyedivé teszi a visszaemlékezést. Így történt ez Kisgalambfalván is egy derűs őszi napon, október 21-én, vasárnap.

Van egy kő. Ez a kő sokak számára hosszú időn keresztül – az 1990-es évekig – csak egy kő volt. Az a hír járja, hogy eső áztatta a falu határában, állatok sétáltak át rajta, amikor egy pajta küszöbeként szolgált, később pedig a kultúrotthon udvarára került, ahol fiatalok ücsörögtek rajta egy-egy esti közösségi programon.

A közösség múltját és jelenét őrző kő

Néhány évtized múltán a hányatott sorsú, féltve rejtegetett kő méltóságteljesen áll, felújítva, parkosított környezetben, újraavatás előtt, két másik, szintén az első világháború hőseire emlékező szobor társával együtt, a kisgalambfalvi templommal szemben. Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese az emlékműavatást megelőző ünnepi istentiszteleten Sámuel kövét idézi: Sámuel pedig fogott egy követ, felállította Micpa és Sén között, és elnevezte Eben-Háézernek, mert ezt mondta: Mindeddig megsegített bennünket az Úr! (1Sám 7,12) Az emlékkő, amelyre a hálaadás köveként tekinthetünk, egyike azon felállított emlékműveknek, amely nagy dolgokat hirdet.

Az emlékmű felújítása a magyar kormány által indított I. világháborús emlékművek rendbetételét célzó pályázati program révén jöhetett létre. Márky Dániel, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának nevében mondott köszöntőjében kiemelte, hogy ez az emlékmű egy olyan közösség jelképe, amely „megemlékezik nagyszerű elődeinkről. Ők, az áldozatuk bennünk élnek tovább, követni kell a haza hívó szavát.”

A közösség múltját és jelenét őrző kő

Tímár Zoltán, Mikepércs polgármestere köszöntötte az avatáson résztvevő közösséget, akiknek vendégfogadását követően mindig feltöltődve tér haza. Az istentisztelet szavaira visszautalva, ő is fontosnak tartja, hogy megemlékezzünk azokra a névtelen hősökre, akik védték a hont.

A köszöntőbeszédek sorát Rátoni Botond, a Kisgalambfalvi Református Egyházközség lelkipásztora zárta, aki örömét fejezte ki amiatt, hogy az idők folyamán, a megpróbáltatások ellenére „a por nem lepte be az emlékművet”. A lelkipásztor rámutatott, hogy közel harminc kisgalambfalvi vesztette életét az első világháborúban, zömében 21-23 év közötti fiatalok. Végezetül Derzsi Endre valamikori lelkipásztor 1921-ben elhangzott igehirdetését idézte, amelyben néhány mondatban megemlékezett az emlékműn szereplő hősökről.

A közösség múltját és jelenét őrző kő

Az ünnepi hangulathoz hozzájárultak a konfirmandusok, közös szavalatukkal és a Székelykeresztúri Polgári Fúvószenekar. Miközben a szeretetvendégség, közös ebéd helyszínére sétáltunk, több helyről az ünnepi együttlét magasztalása csendült vissza. Talán mindannyian azt éreztük, hogy ez a szoborcsoport méltóságteljesen fogja őrizni a rajta szereplő nevek emlékét. És ha a záróének egyik sora fel is veti azt a kérdést, hogy „harcolhat, de mit ér el”, tudjuk, hogy a mi hőseink a tisztelet és hálaadás szimbólumaként, emlékkőbe vésték magukat mindörökre.

„Kegyeletből a kisgalambfalvi hősi halottaknak! Vigasztalásul a keserves hátramaradottaknak! És örök emlékül a késő utódoknak!” (Derzsi Endre kisgalambfalvi lelkipásztor, 1921.) 

 

Szabó Adél

Fotó: Szabó Bilibók Attila