Főoldal » Hírek » Csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!

Csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!

2014. 11. 30.
Megosztás:

Textus: Zsolt 46,11-12.

 

Keresztyén Testvéreim. Megszólalt a trombita, gyülekezőt fújt, és mi jöttünk. Püspök urunk és Főgondnok urunk levelet írt nekünk, és mi megjelentünk. Ott hagytunk csapot-papot, esetleg egy helyettest, és mi megjelentünk.

Jöttünk, mert baj van. Jöttünk, mert bennünket arcul csaptak. Jöttünk, mert bennünket tolvajnak tekintenek. Egy sorba helyeznek azokkal, akik ebben az országban milliárdokat loptak. Jöttünk, mert fáj az igazságtalanság. Mi tudjuk az igazságot. Nem mi vagyunk a tolvajok, nem mi vettük el a másét. Bennünket loptak meg!

Csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!

Jöttünk, mert ismét elvették a hegyeinket. Beteljesedet fölöttünk Ezékiel próféta mondása: „az ellenség hahotázva mondta rólatok: Az ősi halmok a mi birtokunkba kerültek!” (Ez 36,2). Jöttünk, hogy kiáltsuk: „Adjátok vissza hegyeinket”!

Jöttünk, mert bennünket, úgy néz ki, hogy folyamatosan megrabolnak. Mi mindig értékeket teremtünk és azt valaki elveszi tőlünk. Épületeket építünk és azokat államosítják, más költözik bele. Gyümölcsfákat ültetünk és mindig leszedi valaki a gyümölcsét.

Mondom a példát: Trianon után a Református Egyház minden iskolája átment egyetlen tollvonással a román állam tulajdonába. Aztán a 30-as évek derekán Makkai Sándor püspök az egyik közgyűlésen örömmel számolt be arról, hogy az elvett iskolák helyébe, több mint 500 épületről van szó, sikerült 300 új iskolát felépíteni, hogy a felekezeti oktatásnak ismét helyet lehessen biztosítani. Aztán nem telt bele tizenegynéhány év, és 1947-ben az államosítás során ismételten mindent elvettek tőlünk. Az iskolákat is, a tanári lakásokat is, és megszüntették a felekezeti oktatást. Aztán 1990 után határozat született. Az államosított ingatlanokat vissza kell adni annak, akitől annak idején elvették. Mi ennek az alapján mertük kérni, és vissza is kaptuk. De 2014-ben a hatalom úgy gondolta, hogy ez már sok nekik, és bírósági úton ismét elvette tőlünk az iskolánkat. Csak sejteni merjük, hogy ez csupán a kezdete a visszaállamosítási folyamatnak.

Jövünk és itt és most, ezzel az alkalommal Isten színe elé állunk. Mert ugyan kihez mehetnénk? Kinek kell a mi fájdalmunk? Kinek kell a mi panaszunk? Kinek kell a mi igazságunk? Az Isten színe elé állunk, és Istenre apellálunk. Mert amikor Isten népe az Úr színe elé áll, az Isten soha sem hagyja őt szó nélkül.

Csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!

Megszólal Isten és most ismét mond valamit a felolvasott igén keresztül. Felemeli a kezét és azt mondja, hogy „csendesedjetek el”. Valóban szükség van számunkra a csendre. Az első döbbenet után, a felháborodást követően, valóban szüksége van lelkünknek arra, hogy az ő színe előtt őszintén csendben üljünk egy rövid ideig. Mert ebben a csendben lehet figyelni reá, lehet meghallani az Ő szavát, lehet döntéseket hozni az Ő szavának alapján.

Mindnyájunk előtt nyilvánvaló, hogy az egyházkerületi Közgyűlés ebbe a kérdésben fontos döntéseket fog hozni. Keressük a „hogyan tovább” útját, de helyesen dönteni nem lehet háborgó lélekkel. Nekünk józanságra és bölcsességre van most szükségünk, ezért méltó hozzánk, hogy most elcsendesedjünk.

Ez a csend, amit Isten parancsol nekünk, lehet az imádkozás csendje. Ebben a csendben döbbenhetünk rá arra, hogy nem csupán összegyülekeztünk, de mi Isten színe elé gyűltünk össze. Ebbe a csendben meg lehet Őt szólítani. A tehetetlenségben lehet Hozzá imádkozni. Neki fel lehet tárni mindazt, ami szívünkben-lelkünkben kavarog, elé lehet önteni minden bánatunkat, keserűségünket. Neki el lehet mondani azt a nagy igazságtalanságot, ami bennünket ért. Amikor több száz ember egyszerre fordul Istenhez és hozzá imádkozik, ezt azzal a bizonyossággal teheti, hogy Isten meghallja kiáltását.

De ez a csend, amit Isten parancsol nekünk, még ennél is több. Ez a csend lehet a felismerések csendje. Azt mondja a felolvasott igerészlet: „Csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” Ebben a csendben lehet rádöbbenni, hogy kinek a színe előtt állunk. Az „én vagyok az Isten” azt akarja a tudomásunkra hozni, hogy én vagyok a legnagyobb. Én vagyok a leghatalmasabb. A világmindenség Urával találkozhatunk ebben a csendben, aki teremtette az egyet és a földet. Aki kormányozza ezt a világot. Aki előtt semmi nincs rejtve. Aki ismeri gondolatainkat, látja és tudja mindazt, ami velünk történik. Ebben a csendben lehet felismerni azt, hogy Mikó-ügyhöz az Istennek is köze van.

Csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!

Hadd kérdezzem így: Testvéreim, kié az Egyház? Minden bizonnyal nem a papoké. Talán a presbitereké? Nem, nem a presbitereké. Talán az egyházközség tagjaié? Nem, nem az övék. Hát akkor kié az Egyház? Az Egyház az Istené! Ő az, aki alapot vetett. Ő az, aki a Sionban fundamentumot helyezett el. Ő az, aki erre a biztos alapra építi rá az élő kövekből a lelki házat, az Egyházat. Olyan szépen mondja a mi Heidelbergi Káténk: „Isten fia a világ kezdetétől fogva a világ végezetéig, az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által magának az igaz hitben megegyező, örök életre elválasztott sereget gyűjt…” (HK 54) Az Egyház az Istené!

Tovább kérdezek: kié az Egyház vagyona? Hát az Egyház vagyona nem a miénk! Legfeljebb sáfárnak rendelt bennünket az Isten föléje. Ha a világi jogrend szerint kérdezünk, akkor a telekkönyv az eligazító ebben a kérdésben, de teológiai megközelítésben az Egyház vagyona az Istené. A plojesti bíróság az Isten vagyonát lopta el!

Ebben a csendben, lehet meghallani Testvéreim Isten bátorítását, Isten bíztatását. „A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk.”

Sokszor úgy érezzük, hogy ebben a harcban egyedül vagyunk. Legfeljebb kedves részvétnyilvánításokat kapunk. Sokan éreznek együtt velünk, de sokszor érezzük úgy, hogy ezt a harcot egyedül kell megvívnunk. Most az igében azt halljuk, hogy nem is akárki, a világmindenség Ura, a Seregeknek Ura, Jákóbnak az Istene áll mellénk. Ő az, aki biztosít bennünket arról, hogy Ő, igen is Ő ismeri az eseményeket. Ő biztosít bennünket arról, hogy mellettünk áll és velünk van. Lehet, hogy megpróbál. Lehet, hogy ebben a próbában elmegy a végsőkig. Lehet, hogy a bíróság végleges és visszavonhatatlan döntést hozott. De mi tudjuk, hogy ennek a harcnak itt nincs vége. Mi tudjuk, hogy az Isten igazsága győzedelmeskedni fog, mert mi felettébb diadalmaskodunk az által, aki minket szeretet.

Testvéreim. Az igehirdetés után imádság következik. Mi, akik Isten színe elé állunk, elcsendesedünk és Istenhez imádkozunk. Ebben a csendes, szavak nélküli imádságban meglehet szólítani az Istent. Eléje lehet vinni a nagy igazságtalanságot. Ebben a csendes imádságban fel lehet ismerni dolgokat. Ebben a csendes imádságban bátorítást, vigasztalást és erőt lehet kapni, hogy utána, teljes torokkal, tiszta szívvel énekelhessük, a mi reformátorunktól ajándékba kapott énekünket: „Erős várunk nékünk az Isten”.

Benne bízunk, benne reménykedünk, az Ő segítségét kérjük. Ebben a hitben erősítsen meg minket az Úr. Ámen.

 

dr. Pap Géza

a Romániai Református Egyház Zsinatának

ügyvezető elnöke

Kolozsvár-Alsóváros, 2014. november 29.