Főoldal » Hírek » Dávid István: Meg akarjuk mutatni, hogy a keresztyén ember is normális ember

Dávid István: Meg akarjuk mutatni, hogy a keresztyén ember is normális ember

2014. 03. 28.
Megosztás:

Dávid István: Meg akarjuk mutatni, hogy a keresztyén ember is normális ember15 éve alakult újra a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület Kolozsváron. Ebből az alkalomból egy programsorozattal akarják megajándékozni a várost, meg akarják mutatni azt, amit közösen megéltek, megtapasztaltak abból, amit a hit köré lehet szervezni, legyen az kocsmai beszélgetés, imádkozás, együtt gondolkodás. Azt akarják megmutatni, a keresztény ember is normális ember, aki a hétköznapi életét éli úgy, hogy közben átszövi és beleivódik az életébe és gondolkodásába az, hogy Istenről és Istenhez való kapcsolatáról nem akar lemondani. Interjú Dávid István egyetemi lelkipásztorral.


15 éves a Főiskolás Ifjúsági Keresztény Egyesület. Tulajdonképpen nem most van a nagyon pontos évfordulója, de most ünneplitek. Erre az alkalomra Debrecenből elhoztátok azt a kiállítást, ami már Váradon is szerepelt egyszer, illetve a Csillagponton is bemutatták, ez a Vagyok aki vagyok. Miért érzitek fontosnak azt hogy a kolozsváriak is lássanak egy ilyen kiállítást?

Az, hogy 15 éves a FIKE, ez annyira igaz, mint amennyire Csipkerózsikára 100 éves álma után igaz az örök fiatalság. 15 éve indult újra és még mindig a megfelelő, pontos időben vagyunk, hiszen a ’98-99-es tanévben indult újra a FIKE, a kolozsvári egyetemisták közösségi gyülekezete. Már nagyon rég óta, több mint egy éve, tervezzük, szervezzük azt, hogy hogyan is lehetne a szülinapot úgy megünnepelni, amelynek nem csak az a része, hogy csak kapunk egy tortát, és ez nekünk nagyon jó, hanem az, hogy mi adjunk valamit, mutassunk meg valamit abból, amit sikerült közösen megélni és megtapasztalni abból, amit a hit köré lehet szervezni. Ki akartunk lépni egy kicsit a templomi világunkból, ki akartunk lépni az „együtt nagyon jól megvagyunk“ feelingből, hangulatból. Ezért alakult ki elég hamar az a koncepció, hogy ez a születésnap ne a mi ünnepünk legyen, hanem igazából egyfajta ajándék, vagy egyfajta közlés a kolozsvári egyetemisták felé. Kapva kaptunk az alkalmon azzal, hogy elhozzuk a debreceni egyetemi gyülekezet lelkészei által kigondolt interaktív önismereti kiállítást, amelyiknek ez lesz az ötödik helyszíne: Debrecen, Csillagpont, Nagyvárad és Szeged után most már Kolozsváron két héten keresztül lehet majd megnézni ezt az identitás témáit boncolgató, nagyon könnyed, mégis nagyon sok utánagondolást elősegítő kiállítást.

 

Sem a kiállítás, sem az egyes programpontok nem arról szólnak, hogy Jézus Krisztus és hogy Isten. Valahol benne van, de tulajdonképpen a missziói parancsnak úgy tesztek eleget, hogy valami modern formáját alkalmazzátok. A koncertek szintén nem egyházi kötődésűek, meg hát az erdélyi református egyházkerület püspökével is egy olyan nem formális keretben lehet találkozni, amire nagyon gyakran azért nincsen alkalom. Gondolom, hogy ezzel az a cél, hogy megmutatni, hogy a FIKE nem csak arról szól, hogy itt együtt imádkoztok, hanem vannak sokkal lazább kötődési pontok is.

Ezek a programpontok arról szolnak, hogy az, hogy imádkozunk, és az, hogy keressük Istennel és egymással a kapcsolatot, ennek szükséges velejárója az, hogy hétköznapi dolgainkban valahogy mindez beleszűrődik. Tehát szórakozunk, tanulunk, szembenézünk a saját múltunkkal, azzal, amit a szüleinktől kaptunk, a hagyományainkkal. Gondolkodunk ezek fölött, hogy hogyan lehetne ezt még kreatívabban megélni. Ott vagyunk nap mint nap, mint minden normális ember. Az egyik munkatársunk fogalmazta meg ennek a rendezvénysorozat szervezésének az elején azt, hogy a célunk az lenne, hogy megmutatni, a keresztény ember is normális ember, aki a hétköznapi életét éli úgy, hogy közben átszövi és beleivódik az életébe és gondolkodásába az, hogy Istenről és Istenhez való kapcsolatáról nem akar lemondani. És valóban ez a fajta nyitás, amiben nem akartunk semmit sem elhallgatni. Sem azt, hogy egy egyházhoz tartozunk, sem azt, hogy Krisztus gyermekeiként éljük ezt az életet, hanem azt akarjuk megmutatni, hogy mi is ott vagyunk azoknál a kocsmaasztaloknál, ahol irodalomról van szó, hogy függetlenül attól, hogy most lelkész vagyok, püspök vagyok, tanár vagyok, azért egy jó meleg nyári délután egy korsó sör ugyanúgy kedves a testnek, mint annak idején Luther számára sem volt egy megvetendő ital. Nem a végletekben kell gondolkodni. Hanem megmutatni azt, hogy elmenni és tanítvánnyá tenni az azt jelenti, hogy ott vagyok azok között, és semmivel sem vagyok jobb, mint azok, akiket szintén ugyanúgy tanítvánnyá akar tenni, az akire mi magunk is utalunk. 

 

Erről szól a Vagyok aki vagyok?

Erről is szól a Vagyok aki vagyok, hogy elgondolkodtat. Hogy rákérdez, nem a szavak szintjén, hanem játékok szintjén. Híres emberek, gondolkodók idézetei szintjén. Egy-egy plakát nagyon frappánsan megoldott ábrázolások szintjén próbál rákérdezni, hogy mégis te mit gondolsz magadról, vajon hogy is állsz te az internettel és a saját identitásoddal, vajon mi az, amit az ősöktől kaptál, és mi az, amit félre tennél nagyon könnyen, de nem tudsz? Vagy amit értékként azért mégiscsak megtartani akarsz? És ezek mögött szintén nem rejtetten, és nem félve, belopva, de minden mögött ott van az, aki egyedül mondhatja azt, hogy Vagyok.

 

Részt vettem az egyik munkatársi megbeszélésen, ahol pont erről a rendezvényről volt szó és azt láttam, hogy egy összeforrott csapat áll most már a rendezvény szervezése mögött. Ez gondolom, hogy nem az egyik napról a másikra alakult ki.

Nagyon örvendek, hogy erre így rákérdezel. És erről az összeforrásról nem csak az jut eszembe, hogy itt most már körülbelül 30 olyan fiatal van, aki az idejéből a tanulás mellett, de nem annak rovására azért nagyon jelentős energiát szán erre, mert látja azt, hogy ez fontos. És erről nagyon sokat kellene beszélni, hogy lássuk azt, hogy a fiatalok nem csak élvezői akarnak lenni annak, amit az egyház, annak, amit a társadalom nyújt, hanem egyféle motiváltsággal ott vannak és beleteszik a csontot, nagyon nagyon keményen, úgy hogy már vörös a szemük, annyira fáradtak. De erről az összeforrásról eszembe jut az is, hogy itt azért az Erdélyi Református Egyházkerület a maga csontját odatette, az Ifjúsági Keresztény Egyesület is, kolozsvári szinten a református intézmények rájöttek, vagy észrevették azt, hogy ez egy olyan közös kapcsolódási pont, ahol együtt indulhatunk. Akárcsak az a tréner, aki nekünk az összeforrásban segített: az országos cserkészszövetségnek, Kerekes Istvánnak nagyon hálásak vagyunk, mert ő segített nekünk abban, hogy ez a huszonvalahány fős csoport rákérdezzen saját céljaira, elkezdjen gondolkodni: mit akar. Úgy, hogy tényleg minden évben újraalakulnak ezek a közösségek, mert egyetemisták jönnek és mennek. Átmeneti gyülekezet vagyunk, ahol nagyon sokszor emeljük fel kezünket és integetünk a távozóknak és tárjuk ki kezünket az újonnan érkezőknek. Nehéz,  mert kevés az idő az összeforrásra, de most úgy látom én is, hogy ez a missziós programsorozat fontos nekik is, ami nem csak szórakozásról szól, hanem arról is, hogy hogyan tudunk egymásra találni.

 

Egyes területek vannak a szervezésen belül, amelyeket leosztottál. Ezzel lényegében sikerült a munkatársi csapatot kialakítani erre az időszakra, hogy ne mindennel te kelljen foglalkozz, ami normális is egy ilyen rendezvény szervezésekor. Amit észrevettem, hogy a zenecsapat az ami nagyon szépen kialakult. Sikerült „behívnotok“ a zeneakadémiától diákokat. Gondolom, hogy egy olyan munkának az eredménye ez, megkeresitek most már céltudatosan az egyes egyetemeket is?

Igen, ez egy hosszú munkának az eredménye. Ezt nem mi kezdtük el, hanem azok a gyülekezetek ahonnan jönnek a fiatalok. Ha nem ilyen helyről jöttek volna, ahol nem lelkesen és komolyan végzik a szolgálatot, és gyerekkoruktól kezdve a konformáción át, utána végigmenve, nem elengedve őket, hanem egy ifjúsági csoportban foglalkozva velük, akkor nehezen tudnánk elérni őket, vagy nem lennének itt egyáltalán. Tehát ezek a zeneakadémiás fiatalok, akiknek nagyon örvendünk, és nagyon sokat kapunk a szakmai érzékenységükből, meg egyáltalán abból, hogy ők szeretik ezt csinálni. Azért vannak itt, mert valakik már megmondták, hogy érdemes itt lenni. Ugyanakkor persze mi is próbálkozunk. Az elmúlt két évben egyre erőteljesebben próbálunk jelen lenni. Főleg a 12-es osztályoknál fordultunk meg egyelőre Kolozsvár szinten, elmondva hogy mit is jelent számunkra, fiatalok számára református keresztyénnek lenni Erdélyben, Kolozsváron, egyetemistaként. És így vagyunk jelen valamilyen szinten, de kevesebb intenzitással az egyetemeken is. Hogy most itt, ez a zenecsapat kialakult, ebben én nem látom a mi érdemünket azon túl, hogy az, amit itt kaptak ők, az nekik is megtetszett meg az, hogy adhatnak. Mert azt hiszem, hogy az nagyon fontos, hogy hasznosnak érzik magukat, hogy az, amit be tudnak tenni ennek a közösségnek az alakulásába, arra szükség van, rájuk szükség van, emberekre, mint x y, mint egy arcra. Mint akinek most már a saját családtörténetét, gondjait ismerjük, mint akik nem csak eszközök abban, hogy itt legyen valami ami szép és jó, hanem emberek, akik tele vannak gonddal, problémával, szerelemmel, bánattal, csalódással.

 

Jó bornak nem kell cégér.

De azért kínálhatjuk. Azért a borkóstolásnak is megvan a kultúrája, nemcsak a kóstolásról kell beszélni, hanem arról, hogy hogyan tudom a másikat meggyőzni arról, hogy mégiscsak az én borom a legjobb.